Stigmatizált Szentek

Bevezetés:

Pál apostol:

„Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak javára.” (Kol 1, 24)

„Ezután senki ne okozzon kellemetlenséget nekem, mert Jézus jegyeit viselem testemen.” (Gal 6, 17)

Stigma (a gör. stidzó, 'szúr, bök' igéből): 1. jel, bélyeg, eltávolíthatatlan jegy, amelyet tüzes vassal égetnek vagy tetoválnak bele a bőrbe. Az ókorban stigmával jelölték meg a rabszolgákat és a katonákat, legtöbbször a homlokukon v. a kezükön, hogy uruk, századosuk megismerje és számon tarthassa őket. Állatokon véd- és tulajdonjegyként szerepel. A lex Remmia (Kr. e. 91) szerint a stigmával mint szégyenbélyeggel jelölték meg a hamis vádat emelőket, tolvaj v. szökevény rabszolgákat a homlokukon, később kezükön és fülükön; ők voltak a stigmatias. - 2. A keresztény szóhasználatban szoros értelemben Jézus öt szent sebe, tág értelemben a szenvedéstörténet (vérrel verítékezés, ostorozás, tövissel koronázás, elesés, oldalának megnyitása) bármely testi nyoma. Jézust gonosztevőkkel együtt feszítették keresztre, stigmai erre is utalnak. Ugyanakkor a stigmák a föltámadott Úr Jézuson is láthatók, mint a szenvedésből született dicsőség ékszerei. - Szent Pál önmagáról mondja: „Ezután senki ne okozzon kellemetlenséget nekem, mert Jézus jegyeit (stigmáit) viselem a testemen” (Gal 6,17). - 3. A misztikában rendkívüli kegyelem Istentől. A stigmák látható v. láthatatlan, de minden esetben legalább időszakosan nagyon fájdalmas sebek, melyek orvosilag nem befolyásolhatók és nem fertőződnek el. Gyakran a szenvedéstört. óráiban (csütörtök éjjel, péntek 3 óra) okoznak nagy fájdalmakat. A szentek között az első, látható stigmákat viselő stigmatizált Assisi Szt Ferenc volt. Sziénai Szent Katalin láthatatlan stigmákat viselt. Casciai Szent Rita a töviskorona egyetlen stigmáját viselte. A 20. sz: Pietrelcinai Szent Pio, Konnersreuthi Neumann Teréz és Franciaországban Marthe Roblin a legismertebb stigmatizáltak. - Gyenge idegzetű, hisztérikus hajlamú személyek önszuggesztióval előidézhetnek magukon stigmákhoz hasonló jelenséget. Az Egyház azonban egy-egy stigma hitelességét nem a külső jelekből, hanem az illető személy belső (erkölcsi) minőségéből állapítja meg. Galgani Szent Gemma stigmai pl. eltűntek, amikor az orvosi vizsgálat során letörölték őket, amit Isten az alázatosság gyakorlásáért engedett meg. A stigmákat a megtestesülés és a feltámadás teológiájába ágyazottan, minden excentrikus félreértést kiküszöbölve kell magyarázni: eszerint a stigmák arról tanúskodnak, hogy Isten a „hús-vér” egész embert hívja az üdvösségre és Jézus követésére.

Forrás: Magyar Katolikus Lexikon (http://lexikon.katolikus.hu/S/stigma.html)

Szent II. János Pál az emberi szenvedés keresztény értelméről:

„A Megváltó az ember helyett s az emberért szenvedett. Minden egyes ember részesül a megváltásban. S mindenki meghívást kapott arra is, hogy részt vállaljon a szenvedésből, amely általa megváltás végbement. Abban a szenvedésben való részesedésre hivatott, amely révén minden emberi szenvedés is megváltást nyert. Krisztus, midőn szenvedése által megváltotta az embert, vele együtt a szenvedést is a megváltás szintjére emelte. Így az emberek a maguk szenvedésével együtt Krisztus megváltó szenvedéséből is részt kaphatnak.” (Salvifici doloris II. János Pál pápa apostoli levele a Katolikus Egyház püspökeihez, papjaihoz, szerzetescsaládjaihoz és hívőihez az emberi szenvedés keresztény értelméről, http://uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=199#SD20)

1) Assissi Szent Ferenc

Szent Ferenc a megfeszített Krisztust megtérése első pillanatától haláláig lángoló áhítattal és tisztelettel övezte, őt szóval és cselekedettel hirdette. 1224-ben, két évvel halála előtt elvonult Alverna hegyére, hogy ott Szent Mihály tiszteletére 40 napos böjtöt tartson. Szeptember 14-én, Szent Kereszt ünnepén amikor imádságba merült, megjelent neki a megfeszített Krisztus szeráf alakjában. "Örvendezett annak a kedves tekintetnek, amellyel Krisztus őt nézte, de a keresztre feszítés a részt vevő fájdalom tőrével az ő lelkét is átjárta." A látomás után vette észre, hogy testén viseli Krisztus öt sebét. Igyekezett ezeket elrejteni, de ez nem sikerült. Több tanú is bizonyítja, hogy látta kezein, lábain és oldalán a be nem gyógyult sebeket. Ő az első az Egyház történetében, akiről tudjuk, hogy Krisztus sebhelyeit hordozta. XI. Benedek pápa (1303-1304) engedélyezte az ünnepet Szent Ferenc rendje számára.
"Szent Ferenc a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén kora hajnalban cellája ajtajában így imádkozott: Uram, Jézus Krisztus, két kegyelmet kérek tőled, mielőtt meghalok. Az egyik, hogy érezhessem lelkemben és testemben, amennyire lehetséges azt a fájdalmat, amit Te, édes Jézus, keserves kínszenvedésed alkalmával elviseltél. A másik az, hogy érezhessem szívemben, amennyire lehetséges, azt a túláradó szeretetet, amely Téged, Istán Fiát, arra indított, hogy értünk, bűnösökért oly szörnyű szenvedéseket önként és szívesen magadra vállalj."

Giotto di Bondone: Szent Ferenc Stigmatizációja (1300) - Louvre

A Szeráf képét viselő megfeszített ember

Amikor - halála előtt két évvel - az Alverna hegyén épült és róla Alvernának nevezett remeteségben időzött, egy isteni látomás keretében úgy tűnt szentünknek, mintha egy férfiú lebegett volna fölötte, akinek Szeráf módjára hat szárnya volt, s aki kiterjesztett karjaival és összekötött lábaival egy keresztre volt szegezve. Két szárnya magasan feje fölé nyúlt, kettő repülésre, míg másik kettő egész testének befödésére szolgált. A Magasságbeli boldogságos szolgája, mikor megpillantotta a látomást, nagy csodálkozással telt el, de semmiképpen sem tudta kihámozni értelmét. Egyrészt módfelett örült a kegyes és szeretetteljes tekintetnek, melyet a kimondhatatlan szépségű Szeráf rávetett, másrészt viszont a kereszt látása, melyre rá volt szegezve, valamint kínszenvedésének keserűsége mély megrendüléssel töltötte el. Miközben tehát felemelkedett térdelő helyzetéből, örült is, meg szomorkodott is. Bízvást mondhatjuk, hogy szívében az öröm és bánat csatáztak egymással. Közben pedig folyvást azon törte a fejét, mit jelenthet e látomás. Azonban hiába feszítette meg minden szellemi erejét, a látomás értelmét nem tudta világosan felfogni, sem újszerűségére nem tudott kielégítő magyarázatot találni. Eközben kezén és lábán kezdtek kiütközni a szegek nyomai úgy, amint azt az előbb a keresztre feszített férfiún látta.  Kezei és lábai középen szegekkel átverteknek látszottak; a szegek feje a tenyereken és a lábfejek felső részén domborodott, hegyük pedig az átellenes oldalon nyúlt ki, és egy húsdarabocska a szegek erősen visszagörbített hegyére emlékeztetően szemmel láthatólag kiemelkedett környezetéből. Ugyanígy látszottak és szintén jól kivehetők voltak a szegek nyomai a lábakon is. Testének jobb oldalán pedig, mintha lándzsával szúrták volna át, egy behegedt seb látszott, amelyből időről időre vér szivárgott, úgyhogy alsó ruháján kívül sokszor tunikáját is átnedvesítette. Bizony nagyon kevesen voltak, akik a keresztre feszített Úr keresztre feszített szolgájának életében méltónak találtattak arra, hogy meglássák oldalának szent sebét. Ilyen szerencsés volt Illés testvér, akinek azt még a szent életében sikerült körvonalaiban meglátnia. Nem kevésbé szerencsés volt Rufinus testvér, akinek megadatott tulajdon kezével érintenie a szent sebet. A mondott testvér ugyanis egy ízben a szent keblébe mélyesztette kezét, hogy azt megdörzsölje. Ez alkalommal, mint különben már máskor is megtörtént, egészen jobb oldaláig lecsúszott a keze, és így sikerült megérintenie a drágalátos sebhelyet. Isten szentje az érintésre erős fájdalmat érzett, és a kezet eltaszítva magától így kiáltott fel: ,,Az Úr legyen hozzád irgalmas!'' Mert nemcsak idegenek, hanem hozzátartozói előtt is gondosan rejtegetni igyekezett a titkot. Így történt, hogy még a hozzá legközelebb álló testvérek és legbizalmasabb barátai is hosszú időn át semmit sem tudtak róla. De bár ilyen nagy és felbecsülhetetlen értékű gyöngyökkel, mint megannyi egyedülálló drágakővel felékesítettnek és minden emberi dicsőség és tisztelet fölé emeltnek látta magát, a Magasságbeli szolgája és barátja egy pillanatra sem bizakodott el szívében, és nem keresett benne ürügyet a hiú dicsőség fitogtatására. Sőt, nehogy az emberek tetszésének keresése elorozza tőle a kapott kegyelmet, mindenképpen titkolni igyekezett azt. Az volt ugyanis a szokása, hogy csak kivételesen, helyesebben soha senki előtt nem fedte fel a nagy titkot, mert attól félt, hogy barátai, mint már ilyenkor történni szokott, a megkülönböztetett szeretet címén elhíresztelik a világban, és így megrövidítik őt a neki szánt kegyelemben. Ezért szüntelenül szívében hordta és ajkával gyakran hirdette a prófétai szót: ,,Szívembe rejtem szavaidat, nehogy vétkezzem ellened.'' (Zsolt 119, 11) Sőt megegyezett testvéreivel és fiaival, akik állandóan társaságában voltak, hogy világi látogatóival kezdett társalgásának abbahagyására, akik valamilyen ügyes-bajos dolguk megbeszélésére jöttek hozzá, ezentúl ennek a versnek recitálásával adja meg a jelet: hallatára a látogatókat udvariasan útra kellett bocsátani. Tapasztalatból tudta ugyanis, milyen nagy baj mindenkinek mindent az orrára kötni; ugyanakkor tudta azt is, hogy nem lehet igazán lelki ember az, akinek nincs több és rejtettebb titka, mint amennyit arcáról le lehet olvasni, és amennyit külső jelek után bármikor megítélhetnek az emberek. Hiszen bőven találkozott olyan emberekkel, akik külsőleg úgy mutatták, mintha teljesen egy véleményen volnának vele, magukban ellenben egészen másként gondolkoztak; akik színleg helyeseltek neki, magukban ellenben gúnyolódtak fölötte; s végül, akik jogot követeltek maguknak, hogy ítélkezzenek, és még a jókat is gyanúba keverték előtte. Mert hát a gonoszság befeketíteni igyekszik a tisztaságot, és mivel a hazugság rengeteg embernek közös bűne, a kevesek igazmondása kevés hitelre talál.

Forrás: Celanói Tamás életrajzai Szent Ferencről (http://www.ppek.hu/k245.htm)

ASSISI SZENT FERENC ÉLETRAJZA

Szent Bonaventurától

BUDAPEST, 1942 (részlet)

Megkapja a szent sebhelyeket.

Ferenc, ez az angyali férfiú, szokása szerint mindenha (minden időben, folytonosan) jót cselekedett, s mint az ég angyalai Jákob létráján, hol az Isten felé emelkedett, hol a felebaráthoz szállt. Idejét megtanulta okosan úgy érdemesíteni, hogy részben felebarátai javának, részben a szemlélődés nyugodt elragadtatásainak szentelte. A helyek és idők körülményeinek megfelelően majd mások lelki üdvösségének gondozásába merült, majd a sokaság nyugtalanításaiból kiszakaszkodva a magány rejtekébe vonult, hogy a nyugalom helyén szabadon foglalkozhassék Istennel és letörölje lelkéről a port, ami esetleg az emberekkel való együttlét során reátapadt.

Sokféle munkája után, két évvel égbeköltözése előtt az isteni Gondviselés egy félreeső helyre, Alverna hegyére vezette. Itt szokása szerint Szent Mihály főangyal tiszteletére negyvennapi böjtöt kezdett. Az égi szemlélődés édessége a szokottnál bőségesebben töltötte el. Mennyei vágyak égő lángjától feltüzelve túlontúl érezte az isteni illetések ajándékait. A magasságokba emelkedett, de nem úgy, mint a fölségnek kíváncsi vizsgálója, akit elnyom a dicsőség,hanem mint hűséges és okos szolga, aki az Isten tetszését keresi, amely szerint magát forró vágyódással mindenekfölött óhajtotta formálni.

Isteni kijelentésből értesült, hogy az evangéliumos könyv kinyitásával adja Krisztus tudtára, hogy mi lenne benne Istennek kedvére. Nagy buzgósággal végzett imádság előrebocsájtása után vette az oltárról az evangéliumos könyvet, s a Szentháromság nevében társával, egy istenfélő és szent férfiúval kinyitotta. Abból, hogy a könyv háromszoros kinyitásakor az Úr szenvedésére talált, megértette, hogy amint életének cselekedeteiben Krisztust utánozta, úgy kell szenvedéseinek kínjaiban és fájdalmában is hozzá hasonulnia, mielőtt kimúlna ebből a világból. 

S bár eddigi életének nagy szigorúsága és az Úr keresztjének állandó hordozása testileg ugyancsak elgyöngítette, mégsem ijedt meg, hanem a vértanúság elviselésére is hatékonyan föllelkesült. A jóságos Jézus iránti szeretet olthatatlan tüze, mint a lámpák tüze és a lángok lobogása éledt föl benne annyira, hogy a vizek sokasága sem olthatta el ezt a hatékony szeretetet.

A vágyódások szeráfi hevétől emelkedett Isten felé és az együttérzés édessége mintegy beleolvasztotta Abba, aki nagy szeretetében a keresztrefeszítést óhajtotta.

Bizonyos reggelen, szent kereszt felmagasztalásának ünnepe körül a hegyoldalban imádkozott, midőn egy hat, fényes és tüzes szárnyú szeráfot pillantott meg, amint az ég magasából ereszkedett le. Mikor iramló repüléssel megközelítette azt a helyet, ahol Isten embere volt, a szárnyak között keresztrefeszített ember képe tetszett elő, amint kereszt módjára nyújtotta ki keresztreszegezett kezét és lábát. Két szárny a feje fölé emelkedett, kettőt repülésre terjesztett szét, kettő pedig egész testét takarta. Ezt látva fölöttébb megihletődött, s szívén szomorúsággal kevert öröm hullámzott át. Örült a kegyes tekinteten, amellyel Krisztus szeráf képében nézett reá, de a keresztrefeszítés az együttérző fájdalom tőrével döfte át lelkét. Igen álmélkodott a kifürkészhetetlen látomáson, tudva azt, hogy a szeráfi lélekben a szenvedés és halhatatlanság nem fér össze. Végül is megértette belőle az Úr kinyilatkoztatását. Az isteni Gondviselés ezzel a látomással mutatta meg Krisztus barátjának, hogy vegye tudomásul, miszerint nem a test vértanúságával, hanem lelkének lángolásával kell a keresztrefeszített Krisztushoz hasonlítania.

A látomás megszűnte szívében csodás tüzet, testén pedig nem kevésbbé csodás jeleket hagyott. Kezén és lábán legott feltűntek a szegek liggatásai, amint azokat kevéssel előbb a keresztrefeszített férfiúnak képén látta. Keze és lába átdöföttnek látszott, a szegek feje kezének belső és lábának külső részén, azok hegye pedig az ellenkező oldalon tűnt elő. A szegek feje mind a kezeken, mind a lábakon kerek és fekete, a hegye meg hosszú, visszafordított és mintha visszavert lett volna, magából a húsból kijövet a testből kiállott. Jobb oldalán is, mintha lándzsával átdöfött lenne, piros behegedt sebhely vöröslött, amely gyakran volt nedves a Szent vérétől és megfestette alsó és felső ruháját.

Krisztus szolgája látta, hogy testén láthatóan mutatkozó sebhelyeit bizalmas társai elől nem titkolhatja, mégis félt az Úr titkait nyilvánosságra hozni, s így a kétkedés malomkövei között őrlődött a tekintetben, hogy amit látott, vájjon elmondja-e vagy elhallgassa. Ezért magához hivatta néhány testvérét és általános formában fölfedte előttük kételyét és tanácsukat kérte. A testvérek egyike, név és kegyelem szerint is Illuminátus (azaz megvilágosított), látva egyet-mást, ami csodás, fölöttébb álmélkodva így szólt a Szenthez:

“Testvér, tudd meg, hogy nemcsak magadért, hanem másokért is bízattak reád az isteni titkok. Megokoltan látszik tehát félősnek, ha azokat, amiket másokért is kaptál, eltitkolod, mert mint elrejtett talentumok miatt korholásban lesz részed.”

E szavak a szent férfiút megindították, s bár máskor mondogatta volt: “az én titkom az enyém”, ekkor félve ugyan, de mégis elbeszélte látomásának egymásutánját, s hozzátette, hogy aki neki megjelent, mondott is egyet-mást, amiket életében senki ember fiának sohasem szabad elmondania. A kereszten csodásan megjelenő szeráfnak kijelentései is olyan titkosak voltak, amiket talán az embereknek el nem beszélhetne. (2. Kor. 12, 4.: „elragadtatott a mennybe, és titokzatos szavakat hallott, amelyeket embernek nem szabad kimondania”)

Miután Krisztus igaz szeretete hozzá hasonlóvá tette őt és Mihály főangyal elkövetkező ünnepére negyven napot föltétele szerint eltöltött volt, Ferenc leereszkedett a hegyről, magán hordozva Krisztus képét, mégpedig nem művészi kéz formázta kő- vagy fatáblákon, hanem az élő Isten ujjával testének tagjaiba írva.

S minthogy a Király titkát eltitkolni jó dolog, a királyi titok tudatában a szent jelvényeket tőle telhetőleg elrejtette. Isten azonban a nagy dolgokat, amiket saját dicsőségére mivel, kinyilatkoztatja, az Úr maga, aki e jeleket titokzatosan reápecsételte, bizonyos csodákkal kinyilvánította, s így a sebhelyeknek titka és csodás ereje fényes ragyogásban vált ismeretessé.

A rietii tartományban oly rettenetes pestis pusztított, hogy a marhák és birkák mind elpusztultak, s ellene semmiféle orvosság nem használt. Valami istenfélő ember éjjeli látomásakor figyelmeztetésben részesült, hogy a testvérek remeteségéhez siessen és Isten szolgájának, az éppen ott tartózkodó Ferencnek keze és lába mosdóvizét szerezze meg és hozza el, s azzal az összes állatokat hintse meg. Reggel tehát odament, s miután a szent társaitól titkon megszerezte a mosdóvizet, azzal meghintette a marhákat és birkákat. És bámulatos, hogy a beteg és földön fekvő állatok, alig érte azokat a víz, legott teljesen egészségesen állottak talpra, s mintha semmi rosszat sem éreznének, a legelőre siettek. Így történt, hogy a szent sebeket érintő víznek csodás ereje az egész ragályt teljesen megszüntette, s a pestist a nyájaktól messze űzte.

A fentemlített Alverna-hegy körül, mielőtt a szent ott időzött, magából a hegyből származó felhőtől keletkező jégeső a föld termését szokványosán elpusztította. Azután a boldog megjelenés után azonban a lakosok csodálkozására megszűnt a jégeső, hogy az égi látomásnak kiválóságát és az abban nyert sebhelyeknek erejét a szokásostól eltérő tiszta ég is bizonyítsa. Megesett vele télnek évadján, hogy mikoron testi gyöngesége és az út zordsága miatt egy szegény embernek csacsiján haladt, egy kiálló sziklahasadékban kényszerült átéjszakázni, hogy valamiképpen kikerülje a hó és a rászakadó éjtszaka kellemetlenségeit, amelyek megakadályozták abban, hogy szállásra találjon. Midőn a szent férfiú a szegény ember panaszos morgását hallotta, aki silány öltözete miatt a csípős hidegben nem nyugodhatott, az isteni szeretet tüzétől fűtötten kinyújtott kezével megcirógatta. S valóban csodálatos, hogy szent kezének puszta érintésére megszűnt a hideg, mert belőle a szeráfi égő kő tüzéhez hasonlóan mindjárt olyan meleg áradt reá külsőleg és belsőleg egyaránt, mintha valami sugárzó hályhából lövelne lángoló erő. Az ember legott lélekben és testben fölmelegedett és a sziklák között, a hóban — ahogy ezt utóbb maga kijelentette — sokkal édesebben aludt reggelig, mint valaha saját ágyában.

Eme határozott bizonyságokból világos, hogy azok a szent jelek Annak az erejével nyomódtak reá, akinek szeráfi működése tisztít, felvilágosít és felgyújt. Ez az erő kívülről csodás hatékonysággal a pestist megszüntetve, egészséget, derűt és meleget áraszt a testekre, ami a szent halála után még nyilvánvalóbb csodákkal bizonyosodott be, ahogy azt alább, annak helyén majd följegyezzük.

Bár a szent a szántóföldön talált kincset nagy igyekezettel törekedett elrejteni, mégsem volt titkolható. Kezének és lábának sebhelyeit egyesek mégis meglátták, pedig ettől kezdve kezét is befödte, meg lábbeliben járt. Igen sok testvér látta életében, aki bár szentségénél fogva minden hitelre érdemes, azonban minden kétség kizárása okából esküvel is erősítette, hogy így volt, mert látta és érintette. Egyes bíborosok a szenthez fűződő bizalmas viszonynál fogva szintén látták, akik a szent sebhelyek dicséretét prózában és tiszteletére készített rigmusokban, énekekben, szóval és írásosan igazolták.

Sándor pápa úr is, mikor sok testvér és csekélységem jelenlétében beszélt a néphez, erősítette, hogy a szent életében saját szemével látta a szent sebhelyeket. Halálakor is több mint ötven testvér és az Istennek szentelt Klára szűz számos nővérrel, továbbá számtalan világi, akik közül — mint azt annak helyén majd szóvá teszem — igen sokan buzgóságukban csókkal illették, sőt bizonyságuk hiteléül kézzel is érintették azokat.

Oldalsebét azonban olyan gondosan rejtegette, hogy azt életében senki sem láthatta, még lopva sem. Egy testvér ugyan, aki neki szíves szolgálatára volt, rávette, hogy tisztálkodás céljából nagy óvatossággal levesse alsó köntösét. Ekkor figyelve látta a sebet, amelyet gyors mozdulattal három ujjával érintett ls. így hát ez mind szemével, mind érintéssel ismerte a seb nagyságát. Hasonló óvatosság mellett az a testvér is, aki akkortájt helyettese volt.

Csodás egyszerűségű társtestvére pedig, mikor betegsége során fájó lapockáját érintette, ruhájának fejnyilásán nyúlt be és amint a szent sebet érintette, neki nagy fájdalmat okozott. Ettől kezdve olyan magas nadrágot viselt, hogy hónaljáig ért, s az oldalsebet is betakarta. A ruháit mosó és köntösét időnkint tisztogató testvérek szintén kétségtelen tudomására jutottak a szent sebnek abból a nyilvánvaló jelből, hogy azokat véresnek látták. A sebet magát utóbb halálakor számos másokkal egyetemben nyilván látták és tisztelték.

Most hát nosza, Krisztus rettenthetetlen katonája, vedd a legyőzhetetlen Vezérnek fegyvereit, amelyekkel fölvértezve és földíszítve minden ellenségen győzedelmeskedel! Vedd a magasságos Király zászlaját, amelynek láttára az isteni hadsereg összes harcosai föllelkesednek! Vedd Krisztus-főpap pecsétjét, amelynél fogva igéidet és tetteidet mindenki méltán igazaknak és hiteleseknek ismeri el az Úr Jézus sebhelyei miatt, amelyeket testeden viselsz, senki bántásodra nem leszen, hanem inkább Krisztus minden szolgája a legnagyobb gyöngédséggel tartozik tisztelni. Ezen bizonyosságot adó jelek által, amelyeket nemcsak két vagy három elégséges tanú, hanem igen sokan bőségesen bizonyítottak, az Isten bizonyságai benned és általad nagyon is hihető tényékké váltak, amelyek a hitetlenek minden mentség-takaróját eltüntetik, a hivőket pedig hitükben megerősítik, bízó reménységüket felajzzák és szeretetük tüzét felszítják.

Valóban beteljesedett az első látomás, amelyet láttál! Az, hogy Krisztus katonáinak jövendő vezéreként égi fegyverekkel, a keresztnek ékes jelvényeivel kell fölékesíttetned. Megtérésed kezdetén a Keresztrefeszítettnek látása a résztvevő fájdalom tőrével járta át lelkedet. A keresztről, mint Krisztus fölséges trónjáról és titokzatos engesztelő helyéről jövő hang hallása, amelyet szentül erősítettél, íme mind kétségtelenül igaz. A te megtérésed további útja most már az a kereszt is, amelyet Szilveszter testvér a szádból csodásan előjönni látott, igazán hihető és erősíthető.

S a kardok, amelyek kereszt módjára átjárták bensődet, amelyeket Szent Pacificus szemlélt és az is, hogy téged kereszt alakjában az égre emelkedni látott az angyali férfiú, Monaldus, mikor Boldog Antal a kereszt feliratáról prédikált, nem képzeleti látomás, hanem égi kinyilatkoztatás volt. Végül, amiben életed alkonyán volt részed, a szeráfhoz hasonló fölséges Keresztrefeszítettnek alázatos képe, ami belülről feltüzelt és kívülről is megjelölt, mini más napkelettől feljövő angyal magadon az élő Isten jelével az előzőknek hitelességet kölcsönöz úgy, hogy belőlük az igazság bizonysága származik.

Íme, Krisztus keresztjének benned és körülötted az idők során feltűnő megjelenései által, mint hat lépcsőfokon keresztül jutottál el csodásan a hetedikhez, amelynél immáron véglegesen megnyugodhatsz. Mert a megtérésed kezdetén mutatkozott és felvett Krisztus keresztje, amelyet később életed tökéletességében kipróbáltan hordoztál, benned állandóan például szolgált másoknak és világossággal bizonyította, hogy elérted a tökéletességnek csúcsát, s hogy a keresztény bölcseségnek ezt a testedben hordozott bizonyságát egyetlen igazán ájtatos lélek sem vetheti el, egyetlen igazán hívő sem cáfolhatja meg, egyetlen igazán alázatos sem becsülheti kevésre, mert valóban isteni módon volt kinyilatkoztatott és teljes elfogadásra méltó. (Tim. I. 1, 15.: „Igaz beszéd ez, és teljes hitelt érdemel: Krisztus Jézus azért jött a világba, hogy üdvözítse a bűnösöket, s közöttük én vagyok az első.”)

forrás: https://library.hungaricana.hu/hu/view/FERENCES_SK_szent_a_szentrol/?pg=0&layout=s

Boldog Ilona

Szűz, magyar domonkos rendi szerzetesnő, Szent Margit mesternője a szent életre való nevelésben. Meghalt Buda mellett 1270. november 9-én.

A magyar nemzetből való Ilona az 1222-ben Veszprémben építtetett Szent Katalin klastromának volt szerzetesnője, egyúttal Negyedik Béla magyar király leányának, Boldog Margitnak jóságos cselekedetekben oktatója. Életszentsége ámulatba ejtő csodákban nyilvánult meg. Krisztus Urunk maga akart bizonyságot tenni életszentsége felől: amidőn Ilona belemerült Urunk keserves kínszenvedéséről való elmélkedésbe, rányomta kezeire és jobb oldalára maga sebeinek bélyegét. Imádsága közben, amit igen szeretett, gyakorta megtörtént, hogy a teste felemelkedett a levegőbe és üdítő mennyei muzsikaszó zengett körülötte. Ilyenkor annyira eltöltötték a vigasztalások, hogy tehetetlenné vált velük szemben, testét elhagyták érzékei és erői. A szenteket oly gyengéden szerette, hogy kiérdemelte, miszerint azok megszólítsák. Egyszer az éjszakai alvás idején imádság közben elragadtatásba esett. Úgy látta, hogy Krisztus képe a keresztről lehajol hozzá. Ilona nyomban átölelte, annyira, hogy az odafutott nővérek semmiféle erőfeszítéssel nem tudták lefejteni karjait a feszületről, mindaddig, amíg másnap délben magához nem tért és maga nem tette vissza azt régi helyére. Lángoló hévvel és hódolattal csüggött legszentebb Testének és Vérének misztériumán. Egy alkalommal, midőn a gyóntatója nem engedte meg, hogy magához vegye azt, sóvárgása oly magasra lobbant, hogy Krisztus megjelent neki és maga nyújtotta számára az Eucharisztiát. A prófétálás lelke sugárzott belőle, megkapta a betegségek meggyógyításának adományát is, a betegek testéből puszta érintéssel kiűzte a nyavalyákat, ugyancsak puszta érintéssel a fonnyadt virágoknak is visszaadta frissességüket. Ezeket azonban, nehogy, akik észreveszik, szent hírét költsék, nyomban leszakította. Halála óráján nagy mennyei sereggel maga Krisztus Urunk jött elébe és hívta meg a boldog halhatatlanságra 1270. november 9-én. Halála után is számos csodával dicsőítette meg.

Forrás: Hevenesi Gábor: RÉGI MAGYAR SZENTSÉG (http://www.ppek.hu/k59.htm)

A titkos szentség

Piotr Stefaniak könyve veszprémi Boldog Ilonáról

2012. november 24. szombat 11:39

Piotr Stefaniak domonkos harmadrendi egyháztörténész, az Árpád-házi szentek kutatója, nemrég mutatta be Veszprémben legújabb tanulmánykötetét (Rostetter Szilveszter magyar fordításában), amely veszprémi Boldog Ilona, az első stigmatizált nő életútját és a magyarországi domonkos nővérek megtelepedésének történetét ismerteti meg az olvasóval.

A könyv előszavában Deák Hedvig domonkos nővér köszönetet mond Stefaniaknak, hogy Boldog Ilona Magyarországon is kevéssé ismert személyének felkutatása kapcsán a domonkos történelem számára hiánypótló adatokat, történészi újdonságokat sorakoztat fel tudományos igényességű, ugyanakkor olvasmányos munkájában.

„Az ember kezén, lábán és oldalán vérző stigmákat mindig is általános érdeklődés követte. Krisztus szenvedésének jele különleges ajándék, mely a megváltás jézusi élményéhez köti és hozzásegíti a stigmák hordozóját a szentség eléréséhez” – olvassuk a könyv bevezetőjében, ahol a stigmatizáltság ismérveiről, a híres stigmahordozókról kapunk információkat. Többek között arról is, hogy Assisi Szent Ferenc történészek és teológusok által is elismert stigmái mögött sokáig az ismeretlenség homályában maradtak mások, akik pedig szintén stigmahordozók voltak. Ennek okaként a szerző a ferences barátok féltékenységét jelöli meg, akik törekedtek is arra, hogy szentjük stigmatizáltságát ne homályosítsa el mások krisztusi megjelöltsége. A világ azonban ma már számtalan stigmahordozót ismer. A legismertebbek Sziénai Szent Katalin domonkos harmadrendi egyházdoktor, Európa védőszentje, vagy napjainkban Szent Pio atya. S veszprémi Boldog Ilona mellett, aki a legelső női stigmahordozó volt, az ugyancsak veszprémi nevelkedésű Árpád-házi Szent Margit domonkos nővérről is megtudhatjuk, hogy Krisztus sebeit hordozta magán.

Boldog Ilona életútja is szinte a történelem homályába vész, írja a szerző. Még születése évét sem ismerjük pontosan, csak annyit következtethetünk a forrásokból, hogy 1200 körül veszprémi polgári családban láthatta meg a napvilágot. Halálát a hagiográfusok leginkább 1240-re teszik. Gyermekkorától apáca módra élte életét, s a veszprémi beginaközösség elöljárójává választották. (Hogy kik voltak a beginák, s milyenek voltak közösségeik, annak egy egész fejezetet szentel a szerző.) Szigorú monasztikus életre vágyakozva Boldog Pál lelkiségét követve csatlakozott később a prédikátor rendhez, a domonkosokhoz, s közösségét is az akkor megalakuló magyarországi domonkos rendtartományhoz csatlakoztatta. A zárdában lemondással teli életet élt. Rendkívüli ajándékokat kapott: a stigmákat és a prófétálást (megjósolta a tatárjárást is többek között). Rendkívül intenzív belső lelki élete ellenére megmaradt igen egyszerű apácának. A szerző rámutat: ugyan Ilona legendájában s a régi történetkutatók munkáiban is az olvasható, hogy ő volt Árpád-házi Szent Margit nevelője a veszprémi Alexandriai Szent Katalin domonkos kolostorban, ez valószínűleg téves adat. Ugyanis a Margit élettörténetével foglalkozó legrégibb források Bodoméri Olimpiadészt említik nevelőjeként. 1246-ban, amikor IV. Béla leányát a nővérekhez beadta, már egy Katalin nevű nővér volt a zárda főnöknője, s Ilonát már évekkel előtte magához szólította az Úr.

Boldog Ilona veszprémi kultuszával kapcsolatban több korabeli és főként XVII-XVIII. századi forrást idéz Stefaniak, ugyanis ezekben a századokban a török időkben kihunyt tisztelete ismét felelevenedett. Bezerédj Miklós kanonok XIX. századi egyik kéziratában pedig azt írja, Ilona végig szent életet élt, halála után is sok csodát vitt végbe, s Veszprémben mindig is „Szent Ilonaként” emlegették. Ugyancsak korabeli feljegyzésekből tudjuk, hogy 1287-ben Héder Péter veszprémi püspök Ilona földi maradványait oltárra emelte a sírból, ami a boldoggáavatási szertartással volt egyenértékű. Ez lehetséges volt, mert akkor történt, amikor a pápai szék nem volt betöltve. Ilona formális jogi boldoggáavatására azonban máig nem került sor, írja Stefaniak. Majd hozzáteszi: ma az Apostoli Szentszék megfelelő jogi aktussal, például egy dekrétummal ezt hitelesíthetné, s elrendelhetné tiszteletét valamennyi magyarlakta területen. Ennek kezdeményezése azonban a prédikátor rend és a Veszprémi Érsekség  hatáskörébe tartozik.

A könyvből megismerkedhetünk a magyar domonkos rendtartomány (a dominikánusok) apácamonostoraival is, amelyek Szent Ágoston regulája alapján szerveződtek és szolgáltak. Boldog Ilona Boldog Pállal és Bertalan veszprémi püspök segítségével – aki a női monasztikus kolostor patrónusává vált – vállalta az addig lazább veszprémi nővérközösség reguláris kolostorrá alakítását, majd annak elöljárója (priorisszája) lett haláláig.

Ezután bemutatja a szerző a veszprémi Szent Katalin kolostor szemlélődő apácáinak korabeli mindennapjait, imádságos, s egyben munkás életét, a kolostor történetét is 1240-es megalakulásától 1566-os megszűnéséig, amikor a török elől az apácák Körmendre menekültek. Olvashatunk Ilona gazdag ikonográfiájáról, festészeti-grafikai ábrázolásairól is, melyek a magyar határokon túl a lengyelországi domonkosoknál, Felvidéken és Olaszországban, Ausztriában is megtalálhatók.

A könyvet gazdag, színes képmelléklet zárja, dokumentálva és illusztrálva Boldog Ilona európaivá táguló tiszteletét.

Toldi Éva/Magyar Kurír (http://www.magyarkurir.hu/kultura/titkos-szentseg)

BOLDOG EMMERICH ANNA KATALIN, NÉMET STIGMATIZÁLT (1774-1824)

Emmerich Anna Katalin 1774 szeptember 8-án született Flamske-ben, Westphalia-ban, Németországban, egy kis parasztcsaládban. Szülei, Bernard Emmerich és Anne Hiller szegény, de nagyon jámbor, vallásos emberek voltak.  Anna Katalint a Coesfeld-i Szent Jakab templomban keresztelték meg. Gyermekkorától fogva szobalányként és varrónőként dolgozott, míg 29 évesen be nem lépett a dülmeni Ágoston-rendi kolostorba.

Már ezekben a korai éveiben is voltak különleges természetfeletti ajándékai, extázisai és víziói Krisztusról, a Boldogságos Szűzről, az őrangyaláról és nagyon sok szentről. Habár soha nem részesült oktatásban, Anna mégis igen értelmes volt, nagyon jó volt az emlékezőképessége, és úgy tűnt, értette a latin nyelvet már kiskorától fogva. Már kisgyermekként rendelkezett a megkülönböztetés adományával a megszentelt és nem megszentelt tárgyakat és helyeket illetően, a szentek ereklyéi esetében is hibátlanul megmondta, melyik szenttől erednek. Kislányként nem egyszer találtak rá mezítláb, a Keresztutat járva, még télvíz idején is mezítláb imádkozott a hóval borított földön.

Anna megkapja a töviskoronát

Ő maga így számolt be erről:

“Körülbelül 4 évvel a kolostorba lépésem előtt, 1798-ban történt. A Coesfeld-i jezsuita templomban voltam, dél körül járt az idő. A kereszt előtt térdeltem, elmerültem az imában, amikor hirtelen erős, de kellemes forróságot éreztem a fejemben, majd megláttam isteni Jegyesemet fénybe öltözött fiatal férfi képében, ahogy az oltártól – ahol a tabernákulumban az Oltáriszentséget őrizték – felém lépett. Bal kezében egy virágokból álló koronát tartott, jobb kezében egy töviskoronát, és megkérdezte, hogy melyiket szeretném. A töviskoronát választottam. A fejemre tette, én pedig mindkét kezemmel a saját fejembe nyomtam.  Aztán eltűnt, én pedig szinte elviselhetetlen fájdalmat érezve maradtam magamra.  A templomot hamarosan bezárták, el kellett indulnom. Mellettem térdelt egy társam, így azt gondoltam, talán láthatott valamit abból, ami történt velem. Megkérdeztem, lát-e sebet a homlokomon, és általánosságban beszéltem vele a látomásomról, és az erőszakos fájdalomról, amely azt követte. Nem látott semmit, de nem is csodálkozott azon, amit mondtam neki, mert tudta, hogy néha rendkívüli állapotban vagyok, habár nem értette az okát. Másnap a homlokom és a halántékom nagyon feldagadt, és szörnyen szenvedtem. A fájdalom és a duzzadás gyakran visszatért, néha egész napokon és éjszakákon át. Nem vettem észre, ha véres lett a fejem, amíg a társaim nem szóltak, hogy jobb lenne tiszta sapkát tenni, mert az enyém vörös foltokkal borított. Nem árultam el nekik semmit, pedig szerették volna tudni, mi történt a fejemmel, amikor segítettek rendbe szedni magamat és látták, hogy folyik belőle a vér. Néma maradtam még akkor is, amikor beléptem a kolostorba, ott csak egyvalaki vette észre a vérzést, de ő soha nem árulta el a titkomat.‘

Anna megkapja a stigmákat

1811-ben Anna a többi szerzetesnővérrel együtt kénytelen volt elhagyni a kolostort, mert Jerome Bonaparte király (Napóleon öccse) feloszlatta a szerzetesrendeket. Négy évvel a kolostor bezárása előtt Anna a családjával hazalátogatott Flamske-be. Egy nap, midőn órákon át térdelt és imádkozott a Coesfeld-i Szent Lambert-templom keresztje előtt, arra kérte a mi Urunkat, hogy részesítse őt szenvedéseiben és fogadja el őt áldozatul, cserébe kolostora megmeneküléséért. Ettől kezdve szörnyű fájdalmakat érzett kezeiben, lábaiban és oldalában, jeléül, hogy Isten megajándékozta a láthatatlan stigmákkal.

1812. augusztus 28-án, Szent Ágoston ünnepén, Jézus megjelent neki látomásban, és egy kereszt alakú sebhelyet hagyott a szíve fölött. Még ugyanabban az évben, különösen 1812. december 29-én, kb. 15 órakor súlyos betegen, de extázisban, kitárt karokkal feküdt az ágyán kis szobájában, az Úr szenvedéseiről elmélkedve, és könyörgött Neki, hogy engedje meg, hogy Vele szenvedjen. 5 Miatyánkot imádkozott el az 5 Szent Seb tiszteletére, és érezte, hogy egész szíve szeretetben ég. Majd meglátott egy fényt, mely az ő irányában ereszkedett alá, és a fény közepében felismerte a keresztre feszített Megváltó gyönyörű alakját, amint sebei ragyognak a belőlük áradó erős fénysugaraktól. A szívében túláradt az öröm és a mély szomorúság is a szent sebek láttán, és a vágy, hogy részesülhessen az Úr szenvedéseiben, óriásira nőtt. Aztán Jézus kezéből, lábaiból és oldalából nyílként, vérszínű hármas sugarak indultak ki, és átdöfték Anna kezét, lábát és jobb oldalát.

Amikor visszanyerte érzékeit, csodálkozott, hogy vér folyik a tenyereiből, és elviselhetetlen fájdalmat érzett a lábaiban és a mellkasában. Valószínűleg a háziasszony lánya beléphetett a szobájába, és megláthatta, hogy  vérzik a keze, és elrohant, hogy elmondja az anyjának, aki nagy aggodalommal kérdezte Annát, mi történt, de Anna könyörögve kérte, hogy erről senkinek ne beszéljen. Miután megkapta a stigmákat, érezte, hogy egész testében történt valami változás; vérkeringése mintha megváltozott volna, a vére sebesen áramlott stigmái felé. Ő maga is azt mondta: “Leírhatatlan, hogy hogyan áramlik bennem a vér“.

1813-ban Annát 5 hónapon át vizsgálta egy orvosi és egyházi hatósági csoport; végül úgy ítélték, hogy Anna mentálisan igen szilárd, és semmiféle orvosi vagy ideiglenes magyarázatot nem találtak a stigmáira.

Anna 12 évig kizárólag az Eukarisztiával táplálkozik

Attól a pillanattól kezdve, hogy a szent sebeket megkapta, egészen haláláig, Emmerich Anna Katalin többé nem vett magához szilárd ételt, kivéve a Szentostyát. Valójában, amikor megpróbált enni vagy inni, a teste azonnal úgy reagált, hogy mindent erőszakosan kihányt, bármikor is fogyasztott ételt, még ha csak húslevest is. A Szent Eucharisztiát azonban fogyaszthatta, és étrendje csak az Eucharisztiából állt.

1819-ben magas rangú világi hatóságok vettették alá vizsgálatoknak. Minden ismerősétől elszakították, és külföldre költöztették. “Imposztor”-ként beszéltek róla. Három hétre bezárták, és 24 órás megfigyelés alatt tartották – őrei 6 óránként cserélődtek. De hiába telt az idő, Anna nem nyúlt ételhez, és ugyanúgy véreztek a stigmái, annak ellenére, hogy azért imádkozott, hogy megszűnjön a vérzés és elengedjék. Három héttel később frusztrált fogvatartói megengedték, hogy visszatérjen dülmeni otthonába. Ketten közülük nagy szimpátiát kezdtek tanúsítani Anna ügyében. Az elmúlt néhány év során egyáltalán nem aludt, erről a csodáról több orvosi tanúvallomás maradt fent. A környéken több jólelkű ember is a segítségére kelt, mert ezután már egész hátralevő életében ágyban feküdt. Isten áldozatául választotta ezt az adományokkal gazdagon megáldott lelket, aki önként szenvedett és felajánlotta magát a bűnben élő lelkek bűnhődésének és engesztelésének eszközének.

A stigmák által okozott sok felfordulás és látványossággá válás miatt Anna elkezdett azért könyörögni az Úrhoz, hogy távolítsa el a látható sebeket, és ezt a kérést egyre gyakrabban megismételte. Így végül – 1819-től kezdődően – élete utolsó hét évében a sebek egyre kevésbé voltak láthatóak, kivéve a nagy katolikus ünnepnapokat. Ilyenkor a sebek ismét láthatóvá váltak, és folyamatosan véreztek, ez így volt minden Nagyböjti időszakban, különösen Nagypéntekeken. Más alkalmakkor is előfordult, hogy Anna sebei előtűntek és súlyos vérzést okoztak, néhány Nagycsütörtökön és néhány nagyböjtön kívüli pénteken is. De attól, hogy a szent sebek láthatatlanná váltak, még ugyanolyan fájdalmasak voltak.

Ismertebb látomásai

Azonban a legkülönlegesebb ajándék, amit Anna birtokolt, a természetfeletti látomások – más néven extázisok – voltak. Extázisban látta Jézus és a Boldogságos Szűz Mária életének nagy részét. Jézus és Mária életének ez a magánjellegű kinyilatkoztatása egészen bensőséges részleteket is magában foglal, és az evangéliumok kiegészítésének tekinthető. Emmerich Anna Katalin látomásait Jézus életéről “A mi Urunk Jézus Krisztus fájdalmas szenvedése” című népszerű könyv tartalmazza, Máriáról szóló látomásai “A Boldogságos Szűz Mária élete – Boldog Emmerich Anna Katalin látomásaiból” című könyvben vannak lejegyezve.

Annának voltak látomásai a Mennyországról, a pokolról, és a Tisztítótűzről is, és sok Szent életének ismeretlen részleteiről is beszámolt. Közülük több szenttel beszélt is, és gyakran volt tanúja életük eseményeinek, mintha ott lett volna velük. A lista valóban lenyűgöző, így csak néhányuk nevét említjük itt: Jézus, a Boldogságos Szűz Mária, saját őrzőangyala, Szent Ágnes, Szent Agáta, Szent Emerentiana, Szent Paula, Szent Dorottya, Szent Apollónia, Szent Benedek, Szent Skolasztika, Szent Paszkál, Szent Ciprián, Szent Izidor, Szent István, Szent Lőrinc, Szent Nikodémus, Szent Klára, Aquinói Szent Tamás, Szent Perpétua, Szent Felicity,  Szent Justina, Szent Dénes, Szent Ursula, Szent Hubert, Szent Gertrúd, Szent Cecília, Sienai Szent Katalin, Szent Ágoston, Szalézi Szent Ferenc és Chantal Szent Franciska. Ez messze nem teljes lista. Mindezek mellett mondott jövendöléseket is. Sok ilyen kinyilatkoztatása megvalósult már, néha figyelemre méltó pontossággal.

Emmerich Anna Katalin gyermekkora óta élvezte őrangyala irányítását és védelmét. Isten megengedte neki, hogy átadja az akaratát ennek az angyali teremtménynek, aki viszonzásképpen felvilágosította őt Isten tervéről a lelkére vonatkozólag. Anna azt is megtudta, hogy extázisai alatt őrangyala gyakran elvitte őt különféle helyekre szerte Európában, még a Szentföldre is. Gyakran előfordult, hogy ez az áldott lélek a Purgatórium szegény lelkeivel kommunikált angyalának irányításával, aki biztonságosan átvezette őt a tisztulás helyén, hogy meglátogathassa azokat, akik segítséget kértek tőle. Annának viszont imádkoznia és szenvednie kellett azért, hogy segítsen nekik megszabadulni a fájdalmuktól, és hogy segítsen belépniük a Mennyei Királyságba.

Az angyalokat Anna Katalin így írja le: “Glória nélkül látom az angyalokat. Emberi alakban jelennek meg nekem, van arcuk és hajuk, de finomabbak, nemesebbek, szebbek, mint az emberek. Testetlenek, gyönyörűen ragyognak és átláthatók, de különböző mértékben. Látok áldott lelkeket is, melyeket inkább fehér, mint fénylő anyagi fény veszi körül, és körülöttük sokszínű dicsfényt, melynek színei megtisztulásuk fajtájától függnek. Soha nem látom, hogy ezek az angyalok és szentek mozgatnák a lábukat, kivéve ha a földi életük mozzanatait látom, amikor emberekként járnak az emberek között. Soha nem úgy látom ezeket a jelenéseket, ahogy mi a valódi állapotunkban beszélünk a szánkkal; ők egymás felé fordulnak, összefonódnak egymással… “(419-420.)

Angyala bilokációban vezeti

“Az angyal hív engem, és én követem őt különböző helyekre. Olyan emberekhez visz el, akik számomra teljesen ismeretlenek. A tengert a gondolat sebességével szeljük át, és ő vitt el engem a francia királynő börtönébe is.  Amikor eljön hozzám, hogy elvigyen egy utazásra, először csak csillogó fényt látok, aztán fényes alakja úgy jelenik meg, mint egy sötétben felvillanó lámpa. Amikor a sötétben haladunk, halvány fény világítja meg utunkat. Átutazunk országokat, eljutunk egészen távoli régiókba, utakon, sivatagokon, folyókon és tengereken járunk, mindig gyalog, belefájdul a térdem, a lábam. Gyakran fel kell mászni hegyekre. Vezetőm előttem vagy mellettem halad, de soha nem látom a lábát mozogni. “

“Csendes, kevés mozdulatot tesz, néha pusztán a kezével int vagy fejbiccentéssel válaszol. Az angyal teste áttetsző. Igen komoly de nagyon kedves. A haja hosszú, sima és fényes. Feje fedetlen, hosszú hófehér ruhája van, mint egy papnak. Szabadon társaloghatok vele, de soha nem nézek egyenesen a szemébe. Sosem teszek fel túl sok kérdést neki, megelégszem azzal, hogy mellettem van. Megkérem, hogy menjen el annak a személynek az Angyalához, akiért éppen imádkozom. Azt mondom: ‘nekem itt kell maradnom, de te menj erre és erre a helyre. ahol szükség van a segítségedre”, és aztán látom, hogy elmegy. Amikor nagy vízhez érünk, amin nem tudom, hogyan keljek át, hirtelen a túloldalon találom magamat, és csodálkozva nézek vissza.”

Az olyan misztikus kegyelmekben részesülő, választott lelkek esetében, mint Emmerich Anna Katalin, Urunk gyakran megengedi, hogy a démonok megtámadják és gyötörjék őket, ezzel megmenekülnek a büszkeség kísértésétől, és megszilárdul bennük az Istenbe vetett teljes bizalom. Anna nagyon jól ismerte az ördögi támadások erejét. Széllöketként érte az arcát egy démon lehelete, mely hatalmas, fekete kutya formájában jelent meg neki. Egy másik alkalommal a gonosz megpróbálta lelökni egy létrán. Más alkalommal jéghideg kezével megfogta Anna lábát, azzal a szándékkal, hogy a földre dobja.

1813-ban Annát intenzív egyházi és orvosi vizsgálatoknak vetették alá, melyek öt hónapon át tartanak. Ez természetes, hiszen az olyan embereknél, akiknek ilyen gyakori extázisaik vannak és többszáz természetfeletti képességgel rendelkeznek, szükség van a megfelelő egyházi hatóságok értékelésére; mégis egy Dr. William Wesener, aki megvizsgálta, a következőket mondta: “Találkozásaink alkalmával Emmerich nővér mindig egyszerű, természetes, kedves és hittel teli mindenki felé” (1813. március).

És íme az egyik egyházhatósági nyilatkozat: “Emmerich nővér nem csak a lelki életben vetette alá magát engedelmesen a gyóntatójának, de kivétel nélkül mindenben arra törekedett, hogy az utasításai szerint szabályozza magatartását. A vallási engedelmesség iránti vágya azért nőtt, mert képtelen volt gyakorolni azt a gyakori extázisok miatt, amelyek tudatát ebből a világból átvitték az eljövendőbe. Azzal, hogy alázatosan elfeledkezett önmagáról, elérte, hogy barátai viszonylag egészségesnek tekintették, miközben a valóságban fizikailag sokféle módon szenvedett. Egyszerű, előzékeny és dolgos, soha nem akarta, hogy észrevegyék “. – Carl Carl E. Schmöger, C.SS.R.

Hierognosis – Képesség, hogy megkülönböztesse a szent dolgokat

A hierognosis olyan ajándék, amely magában foglalja a képességet, hogy megkülönböztesse a szent dolgokat azoktól, amelyek nem szentek, beleértve a következőket: hogy egy Ostya megszentelt-e vagy sem; ha egy tárgy meg lett-e áldva vagy nem; egy jó vagy gonosz lélek jelenlétének felismerése; képesség elveszett vagy elrejtett tárgyak és szent relikviák megtalálására. Ez a karizma szorosan kapcsolódik a kardiognosis ajándékához, és általában jelen van a stigmatizáltaknál; ezért csak arra gondolhatunk, hogy a szokatlanul szent lelkek képesekké válnak érzékelni, amikor szent jelenlét van a közelükben.

Emmerich Anna Katalin szokatlanul pontos volt a szent dolgok megkülönböztetésében. Feltűnő képessége volt arra, hogy érzékelje, amikor egy megszentelt pap volt a közelében (még akkor is, amikor nem látta), vagy arra, hogy azonosítson egy-egy relikviát vagy azok jól dokumentált tartózkodási helyét. Carl E. Schmöger C.SS.R. atya  néhány ilyen megkülönböztetést leír erről a rendkívül szokatlan stigmatizáltról szóló tanulmányában:

“A prófécia ajándéka mellett, Emmerich nővér képes volt – még az érzékei által is – a szent tárgyak megkülönböztetésére. A papok által megáldott harangok számára sajátos melódiaként, egy lényegileg minden más hangtól különböző hangként csendültek a fülében, a szentelt víz áldását éppúgy ízlelte, ahogyan mások a vizet különböztetik meg a bortól, a szaglása segítette a látását és az érintését a szentek ereklyéinek felismerésében, és élénken érezte a számára távolból küldött papi áldást (egy pap áldását), mintha csak a jelenlétében lenne… “(Anne Catherine Emmerich Élete: II. kötet, 394. o.)

Anna magyarázatot is adott azokról a szent dolgokról, amelyeket meg tudott különböztetni, például a megáldott tárgyakról vagy ereklyékről:

“Látom az áldást és az áldott tárgyat, amely gyógyító és segítő hatalommal rendelkezik. Fényes és sugárzó fényként látom ezeket; míg a gonoszság, a bűnözés és a káromkodás úgy jelennek meg előttem, mint egy sötétséget és pusztítást sugárzó sötét homály. Fényt és sötétséget látok, amint az élő dolgok megvilágosítanak vagy elsötétítenek … (395. o.)

“Úgy érzem, hogy ellenállhatatlanul vonzanak ezek a relikviák, hogy keressem meg őket.  Magukhoz vonzanak engem, sóvárog a lelkem utánuk! Ilyenkor könnyen felismerem őket, mert más fénnyel ragyognak. Azoknak a szenteknek kis képeit látom, akikhez tartoznak, akik felé fénysugarak vibrálnak a részecskékből. Nem tudom kifejezni! Csodálatos!… “(417. o.)

Szűz Mária házát a törökországi Efezusban Emmerich Anna Katalin látomásai alapján találták meg

Hogyan találták meg az Áldott Szűz Mária házát (az Elszenderülés Házát) Anna Katalinnak a környékről adott leírása alapján:

1891-ben Anna Katalin leírta Szűz Mária házát (a házat, ahol állítólag Szűz Mária élete végéig élt) – ezen látomás alapján indult el egy csapat lazarista pap a törökországi Izmirbe, hogy megpróbálja megkeresni azt a helyet, amelyet Boldog Emmerich Anna Katalin Efezusban leírt, vagy pedig, ahogy közülük az egyikük gondolta, hogy bebizonyítsák, hogy Emmerich Anna Katalin tévedett.

A lazarista papok két forró nyári napot töltöttek Efezus környékén, és semmit nem találtak. Amikor a vizük kifogyott, megkérdeztek néhány helybeli asszonyt, hol találnak kutat, és azok egy hegyre irányították őket, a “kolostorhoz”. Ott találtak egy forrást egy kis kápolna romjainál, amit a fák eltakartak – pontosan úgy, ahogy Boldog Emmerich Anna Katalin leírta.

Az ezt követő ásatások során megállapítást nyert, hogy a kápolna nem korábban épült, mint a hetedik században, de ennek egy részét egy sokkal régebbi épület alapjaira emelték, amit olyan anyagokból építettek, melyeket a régészek szerint az első évszázadokban használtak.

Emmerich Anna Katalin 1824. február 9-én 18.30-kor halt meg. Csak élete utolsó öt évében kezdte leírni vízióinak történetét, amelyek sok hívő kincsévé váltak. 2004. október 3-án a II. János Pál pápa boldoggá avatta.

Boldog Emmerich Anna Katalin, könyörögj értünk!

Forrás: http://metropolita.hu/2017/10/boldog-emmerich-katalin-nemet-stigmatizalt-laikus-1774-1824/